Where are we?
Angeline Fox
Éreztem. Éreztem ahogy a levegő végigáramlik a testemben, ahogy mozog a mellkasom. Gondolkodtam. De nem észleltem mást. Csak a gondolataim. Olyan sötét itt minden. Ki akarom nyitni a szemem, de nem, nem engedelmeskedik nekem. Kérlek, olyan bizarr itt. Mi történt? Talán meghaltam? De akkor hol vagyok? Hova kerültem? Uh, fáj a fejem. Várjunk. Érzek valamit. Valami puha dolgot. Súrolja a kezem és a lábam. Hogy is hívják? Istenem, csak ez a fej fájás múlna el. Pamut! Megvan! Érzem hogy valami pamut súrolja a bőröm. De ez idegen. Ez nem az enyém. Valaki szorosan fogja a testem. Au, a kezem. A fájdalom ami hirtelen belenyilalt, könnyeket gerjesztett a szememben. Vannak könnyeim. Ez jó jel. Azt hiszem. Ki vagy te? És hova viszel? Nem hallod? Hozzád beszélek! Válaszolj! Válaszolj már! Nem kaptam választ. Te jó ég hogy sajog a fejem. Megőrjítenek már a gondolatok a fejemben. Álljatok le! Ne gondolj semmire. Semmire. Mégis mi történt? Elájultam? Az talán megmagyarázná az iszonyatos fej fájást. Talán a repülőn estem el, és bevertem a fejem. Várjunk. Repülő. Repülőn voltam. Te jó ég! Mi lezuhantunk! Túléltem? Grace! Grace hol van? Jól van? Mondj már valamit te idegen! Szorítása gyengül, elenged. Valami puha dologra fektet rá. Mi ez? Próbálom kitapintani. Homok. Homok? Mit keres itt homok? Hol vagyok? Hallom hogy ez a valaki ziháltan lélegzik. Be- és ki. A keze is remegett. Valami baj lehet vele. Zajokat hallok. Lépteket. De ezek nem az ő léptei. Ez más ritmus. Majd egyszer csak megszólal valaki.
- Hogy van? Életveszélyben van? - megfogta a kezem. Ez nem az idegen. Ez valaki határozottan más. Neki olyan lágy érintése van. A keze mintha ráncos lenne. Végigtapogatja a kezem, a lábam, majd a fejem.
- Csúnyán beverte a fejét. Amennyire tudtam elállítottam a vérzést, de csúnya seb keletkezett rajta. - mély volt a hangja. Ez az idegen volt. Az előző hang vékonyabb volt, az övé pedig erős, és határozott férfihang volt. - Tudsz segíteni rajta, ugye?
- Megteszek minden tőlem telhetőt. - a női hang most sóhajtott egyet. - Menj, még szükség van rád a többieknek.
Újra hallottam az idegen lépéseinek tipikus ritmusát. Minél távolabb ment, annál kevésbé hallottam. Majd megszűnt, elment. De a nő itt marad velem. Ő is szaporán kapkodta a levegőt, akárcsak az idegen.
A nő kotorászni kezdett. Valamit nagyon meg akart találni, hallottam ahogy szétdobálja a dolgokat körülötte. Megtalálta. Hirtelen valami selymes, lágy anyagot éreztem a homlokomon. Uh, ez fáj. Vérzik a fejem? Most már valaki tényleg elmondhatná mi történt, semmit nem értek. Mit csinál ez a nő velem?
- Előre bocsánat ha fájni fog. - szólalt meg újra. Ezt nekem mondta? Mi fog fájni? Így is eléggé fáj mindenem. A karom azt hiszem eltört, mert a fájdalom folyton belehasít. Most jó. Már nem érzem akkor fájdalmat. Bárki is vagy köszönöm. Sok mindenféle hangot hallok. Sokan zavartan beszélnek megállás nélkül, mások egyszerűen csak mászkálnak, és mozgolódnak. Ő is felállt. Elmegy. Ne hagyj itt kérlek. Mi történik? Annyira kusza minden. Gyerünk, rakd ki a puzzle-t. Nem megy. Minden kezd sötét és tompa lenni. Már magamat sem hallom. A gondolataim. Minden sötét.
Eltűnt. A sötétség elment. Újra hallom önmagam. Vajon mennyi ideig lehettem öntudatlan? Nem tudom érzékelni az időt. A teret érzem. Érzem hogy valami tágas, szellős helyen vagyok. Ahol homok is van. Egy sziget. Dehogy, mit keresnék egy szigeten. De mi van ha tényleg lezuhantunk? Akkor túléltem. Grace! Grace hol van? Látni akarom hogy épségben van!
Újra megpróbálom.
Sikerült!
Kinyitottam szemem, bár a fény vakító és erős volt. Sokáig csak nagy fényességet láttam és elgondolkodtam. Talán tévedtem és tényleg meghaltam.
De nem. Most minden kezd letisztulni. Nem vakít a fény.
Az eget látom.
Egy felhő sincs rajta, egyenletesen kék, akárcsak a tenger,vagy óceán.
Hallom a hullámok csendes morajlását. De valami megzavarja ennek halk susogását.
Jajgatások, és kínkeserves felkiáltások.
Oldalra fordítom fejem. Ami továbbra is sajog.
Homályos. De lassan kirajzolódnak a formák, vonalak, alakok.
Emberek sírnak, és a fejüket fogva kiáltoznak.
Hol vagyunk? És ki volt ez a nő? Miért hagyott itt? Azt hitte meghaltam? Mi történt?
Gyerünk Angeline, menni fog ez neked.
Újra érzem végtagjaim. Újra tudom mozgatni. Igen, sikerült.
Lassan, de biztosan felültem, miközben az emberek tudomást sem véve rólam rohantak össze és vissza mellettem. Meg kell valakit szólítanom.
Éppen felém jött egy kissé már őszes hajú, beesett arcú férfi. Arca tükrözte mindazt amit érezhetett. Valami olyat amit egyetlen szó még körülírni sem tudja.
- Elnézést, kérem, elmondanád mi történt? - néztem fel rá, de a nap rögtön égetni kezdtem a szemgolyóm, így hát a kezemet használtam napellenzőnek. A férfi megtorpant. Szemei nagyra kerekedtek, mintha kábítószert fogyasztott volna. A másodpercek pörögtek, a szívem nagyokat dobbant, a feszültség egyre nőtt. De ő nem szólalt meg. Majd hirtelenjében egy morgást követően tovább ballagott, ki tudja merre, ki tudja hova.
Kezemet a puha homokon pihentettem, miközben élveztem hogy annak apró szemcséi kényeztették a bőröm. Sokáig elüldögélhettem így, egyszerűen csak kizártam a külvilágot. Igen, a furcsa lány aki a káosz közepén is képes ülni és élvezni hogy milyen puha a homok.
- Látom jobban vagy hála Isten. - szólalt meg valaki a hátam mögött. Nem jött közelebb, megvárta míg megfordulok. Mozgásra bírva testemet, kissé felé fordultam hogy láthassam ki ő. Koszos volt. A inge szakadt, arca kormos. A térde sebhelyes, egy nagyon csúnya seb volt rajta. Valami megvághatta. Arcát borosta fedte, sötét haja remekül passzolt sötétebb bőréhez. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam rájönni, hát nem törtem sokáig a fejem rajta.
- Ami azt illeti azt hiszem igen. Én ... én csak nem tudom mi történt. Mindenki ide-oda fut, rohan, kapkod, de nekem nem mond senkit semmit. Tudom, hogy egy repülőn ültünk igaz? - és ahogy ezt kimondtam, körülnéztem, és akkor tudatosult minden ami történt. - Lezuhantunk.
Sokáig habozott mit mondjon, egyik lábáról a másikra állt, majd mikor a sebhelyes lábára állt halkan felszisszent és meggondolta magát.
- Igen. - mondta ki végül egy nagy sóhaj közepette. - Fáj valamid? Mikor rád találtam nagyon vérzett a fejed.
- Te találtál rám? - mit sem törődve hogy még mondani szeretett volna valamit szavába vágtam. Kicsit meglepte a kitörésem, vagy őszinteségem, de jelen esetben semmi kedvem nem volt a bájcsevegéshez. Egy szigeten vagyunk, nem de? Egy darabig hezitált. Láttam ahogy alsó ajkaiba harap idegességében.
- Igen. És volt veled egy kislány is..- a mondat végét kissé elharapta, mintha valójában ki sem akarta volna mondani. Tudta hogy érzékeny témát érintett.
-Grace! Mi van vele? Mi történt? Életben van? - ez valahogy löketet adott végtagjaimnak, amik ennek hatására felpróbáltam állni, de a földre zuhantam. Au. Ő rögtön felém kapott, de már késő volt. Letérdelt elém, mélyen a szemébe néztem. Káprázó, sziporkázó szemei gyönyörűek voltak, mély barna árnyalata tökéletes kontrasztban volt kissé sötétebb bőrével. Akaratlanul is Grace neve hallatán szemeim előtt megjelent a kislány síró arca, krokodil könnyei, amint belém kapaszkodik. Könnyeim folyni kezdtek. Megfogta a kezem. Tapintása puha, jó érzés volt. Megnyugtatott. - Kérlek, had keressem meg.
- Nézd, hogy is hívnak...- nézett rám segítségkérően.
- Angeline.
-Angeline. Nézd, jobbnak találom ha itt maradsz. Nem biztonságos a repülő közelébe menni, azt majd megteszem én és a többi férfi, és egyébként is megsérültél. Vérzett a fejed, emlékszel? Ne erőltesd túl magad. Ígérem azon leszek hogy megtaláljam a kislányt, és ide hozhassam hozzád. Rendben? - mosolygott. De még hogy! Tipikusan sármos-csábító mosolya volt, de mégis a megnyugvásra találtam benne. Talán igaza van, de a várakozás idegtépő.
Beleegyezésképp csak aprót bólintottam, mellyel nyugtáztam neki : Jól vagyok, menjen csak. És ő ment is.
Csak ültem, és néztem. Az emberek megállás nélkül rohantak körülöttem, míg én csak ültem, és néztem. Nem tehettem mást, nem tehettem semmit. Minden percben az utat néztem melyen a fiú elment, és azt vártam hogy visszatér, Grace-el. De nem jöttek. Továbbra sem. A pánik fokozódott bennem, a lelkemben, és a testemben egyaránt.
Az idő telt, a fejem fájt, a világ érthetetlenné vált.
Lassacskán a szemhéjaim nehezebbé váltak, elálmosodtam, ugyanis a repülőn akartam aludni, de ez a tervem kudarcba fulladt, ahogy a repülő is.
De mégis ... hallok valami ismerőset .... a nevemet kiáltja...
- Grace! Grace itt vagyok! Grace!
Ott volt. Felém futott. Nem volt semmi baja. Éreztem ahogy a kő leesik a szívemről, és nagyot koppan. Bumm ...
Vele volt. Ott volt vele, a kezét fogta. Futni akartam, de még gyenge voltam. De ő nem, egyre csak futott felém. Grace.
- Grace ... - suttogtam miközben szorosan átöleltem a kislány apró testét, éreztem ahogy dobog a szíve, éreztem ahogy újra erősen szorít, akárcsak a repülőn. Nem volt komoly baja, apró horzsolásokkal megúszta.
- Angeline, úgy félek. - lágy kis hangja olyan sebezhetően hangzott, hogy a könnyeim akaratlanul is utat törtek kifele. Küzdöttem ellenük, erősnek akartam tűnni előtte, de nem ment, nem voltam rá képes. Csak szorítottam erősen magamhoz, megóvni bárkitől és bármitől. Köszönöm Istenem, hogy nem esett semmi baja. Köszönöm, hogy itt lehetünk. Hogy nem haltunk meg.
A fiú nem szólt semmit. Tudta, hogy most a pillanatnak éltünk. Nem avatkozott bele, csupán elmosolyodott. Ránéztem.
- Köszönöm. - mondtam halkan, minél artikuláltabban hogy le tudja olvasni arcomról. Sikerült neki, és csak mosolygott továbbra is. Nem voltak szavak, csak érzések. Érzések amik közrefogtak minket. Örültünk, hogy élünk. Sírtunk, hogy lezuhantunk. Féltünk, mert meghalhatunk. Boldogok voltunk, mert túléltük, mert itt vagyunk.
Grace leült mellém. A sebeimet vizsgálta. Láttam rajta hogy ezt az egészet még nem tudja hova tenni.
Majd ő is leült mellénk. Hevesen zihált, és izzadt, láttam rajta hogy már elfáradt. De, hogy ne hívjam már, Ő-nek, vagy fiúnak, jobbnak találtam megkérdezni a nevét.
- Egyébként, te már tudod hogy Angeline a nevem. Te én még mindig nem tudom a te neved. Most azt hiszem te következel. - mosolyogtam rá, miközben ő a tengert kémlelte. Sokáig nem válaszolt, már kezdtem azt hinni hogy annyira elgondolkodott hogy meg se hallotta a szavaim, majd lassan felém fordította arcát, és így válaszolt:
- Zayn.
Valójában ismerős volt a neve, bár a vezetéknevét nem mondta el, de tudom hogy ezt a nevet hallottam már valamikor. De nem emlékszem mégse. Mindegy, nem lényeges. Miközben ott ültünk hárman, csöndben, telis-tele kusza gondolatokkal, valami hirtelen kizökkentett minket ebből.
Bumm. Bumm.
Sikoltottak. Többen.
- Mi történt? - fordultam Zayn felé, de ő már reflexből felállt, és elindult megnézni mi történhetett. Grace hozzám bújt, megérezte hogy nincs valami rendben. Kis kezei újra remegni kezdtek. - Ne félj.
Zayn már percek óta elment, már kezdtem megijedni. Majd hirtelen a semmiből felbukkant. Rohant. Rohant, ahogy csak tudott és a nevem kiáltozta. De én mozdulni se tudtam, a lábam nem akart semmi áron sem megmozdulni.
- Zayn mi történt? - kérdeztem tőle, mikor lihegve , láng vörös fejjel odaért hozzánk.
- Valaki lövöldözik. Lelőttek egy embert. Menekülnünk kell. Most! - nyújtatta kezét Grace felé, aki csöndben, szótlanul utánanyúlt.
- Zayn. Én .. én.. nem tudok menni. - mondtam ki. Rögtön az volt az első gondolatom, hogy itt maradok és agyonlőnek. Bármennyire is az életem függött ettől, nem bírtam lábra állni. Zayn elengedte Grace kezét, és lehajolt hozzám. Kezét végighúzta hátamon, és ölbe vett. Odasúgta Grace-nek hogy kövesse ahogy csak bírja, be kell rohannunk a fák közé. És rohanni kezdtek. Zayn a kezei közt tartott, Grace pedig ügyesen tartotta vele az iramot. De egy idő után éreztem hogy baj van. Zayn lelassult, zihált. A sántító lába..
- Zayn, nem bírsz el még engem is. Megsebesült a lábad. Hagyj itt, és vidd el Grace-t biztonságos helyre.
Nem foglalkozott azzal amit mondtam, csak rohant és rohant, egyenesen az erdős rész felé.
