FIRST CHAPTER

Airplane

Angeline Fox

Egy valamit megtanultam e kis történetem során. Nem mindegy, hogy te irányítod az életed, vagy az élet irányít téged. Számtalanszor hagyjuk hogy az élet átvegye felettünk az irányítást, és fittyet hányva a következményekre egyszerűen csak azt mondjuk : ' Nem érdekel '. Olyankor azt érzed már minden úgyis mindhiába van, fölösleges minden tett, és szó. Szenvedsz, és őrlődsz. Az életet hibáztatod. Hagyod hogy eluralkodjon feletted a pánik, és hagyod hogy felemésszen. Miért jó ez? Az embereknek csupán kicsit magukba kellene nézniük, és azt mondani : Hibáztam, és most rossz. De ez ellen csak egy valaki tehet, hogy az ellenkezője legyen. Én. Az emberek siránkoznak, és csak megfojtják magukat a saját önsajnálatukban. Cselekedni kell. Ahhoz hogy jobb legyen, csak te tudsz változtatni. Egyedül csak is te. Talán volt olyan pillanat mikor azt hittem ennyi volt, nincs tovább, de Isten újra és újra megsegített. Ismét csak beszélek, és beszélek, de a felét se értitek talán miről is beszélek. Nem voltam különleges lány. De ez a repülőút mégis azzá tett. Búcsút vettem anyától, és szerelmétől. Már számolni se tudom hányszor és hányszor kellett újra átélnem ezt, és mondani  a monoton mondatokat. Rendben, vigyázok magamra. Nem lesz semmi baj. Átadom. Nem volt erősségem sose búcsúzkodni, de értelmét sem láttam ennek. Pár hét és újra vissza repülök hozzájuk. Ahogy évek óta teszem ezt. Apa és anya közt ingázok, a szemük fénye, de valahol mélyen ez mégis bánt engem. Úgy érzem mintha egy kellék lennék. Egy kis csavar az életükben. Nem szükséges, de mégis jó ha ott van. És tudtam hogy ez így van, de mégis elfojtottam magamba ezt a gondolatot. Az agyam legmélyebb kis zugába rejtettem. Tulajdonképpen sosem értettem miért nem anyához kerültem. Szeretem apát, de ő ezt kevésbé mutatja ki felém. Mindig is arra törekedtem, hogy megfeleljek neki, de így, 19 évesen már felhagytam ezzel. Ő volt a csodálatos és mindentudó sebész, az orvos, akinek van egy lánya. Soha nem tudtam neki megfelelni, talán nem feleltem meg neki igazán. És soha nem is fogok. Mert nem akarok.

 - Rendben hölgyem, mehet. - a legkevésbé sem kedves és lágy arcu biztonságiőr miután végigmotozott tovább engedett az uticélom felé. A repülőhöz. A repülő feljárati lépcsője elég szélea volt ahhoz hogy mellettem elférjenek, de valaki mégse bírt magával, és rohanva nekem jött. Lábaim kissé meginogtak, és azon voltam minden erőmmel hogy azok függőlegesen álljanak, mint eddig.
- Nem tudna kicsit jobban odafigy ... - már épp készültem leteremteni az illetőt, mikor felnéztem egy bájos kislányt pillantottam meg előttem, aki ijedt szemekkel bámult rám. Barna kis haja össze volt fonva, akár a cowboy lányoknak, és roppantul aranyos rózsaszín szoknyácskát viselt. Kezében egy rongybaba, amit annyira magához szorított, hogy az embernek már olyan érzése volt hozzánőtt a kezéhez. De mindent egybevetve nagyon aranyos kislánynak tűnt, máris bűntudatom volt hogy így felemeltem a hangom.
- Sajnálom. Elizabeth mondta hogy siessek előre, már nagyon várja hogy utazhasson. - a vékony kis lágy hangja tele volt megbánással, és az hogy a babájára hivatkozott mosolyt csalt az arcomra.
- Semmi baj. És téged hogy hívnak?
 - Grace. De mindenki Gracie-nek hiv. Apa Gracie-macinak, amit nagyon-nagyon nem szeretek. - fejét ide-oda fordította, komoly és határozott arccal. - És téged?
 Szemei csak úgy csillogtak, csipőjét mozgatni kezdte hogy felhívja a figyelmet a szoknyája libbenésére. Imádni való látvány volt.
- Angeline. Örültem hogy megismertelek Grace. Jó utazást kívánok, neked és Elizabeth-nek is! Hallottam ahogy messziről Grace szülei a nevét kiabálják, ő pedig vadul integetve húzta kis magát, hogy már pedig ő ide egyedül jött fel. Oh, és elnézést. Elizabeth-el. Mikor már a szülei elértek hozzánk otthagytam a kislányt, és elindultam megkeresni a helyemet is. A7 Bal. A7 Bal. A7 Bal hol vagy már?
 - Elnézést. - mondogattam az utasülések által behatárolt szűk kis helyen. Szerencsésen fejbe ütöttem valakit a táskámmal. Háttal ült,egy sapka és egy fejhallgató volt a fején, és azt hiszem alszik. Vagyis, aludt. Legközelebb kisebb táskát hozok, csak el ne felejtsem, mert ha így folytatom valakinek még komolyabb sérülést okozok, esküszöm. A7 Bal! Megkönnyebbült arccal ültem le, miközben mellettem egy öltönyös férfi vadul gépelt. Szerintem észre se vette, hogy mellé ültem. Szüntelenül nyomkodta a billentyűzetet, és zabolázatlanul beszélt a fülén hordható kis kütyübe. Igazából fogalmam sincs mi az, ezért megelégedtem a kütyü elnevezéssel is. Sokáig csak ültem, és bámészkodtam. Tekintetem hol egy emberen, hol egy tárgyon időzött el. - Elnézést hölgyem, lenne szíves bekapcsolni a biztonsági övét? - zökkentett vissza a valóságba, egy szőke, makulátlan mosolyú hölgy. Fogai már-már annyira fehérek voltak, hogy bántotta a szemem. Elnézést kérve kapkodtam magam körül az övemért, majd miután megtaláltam a kattanás jelezte, hogy biztonságban vagyok. Csakugyan? Mivel az út nagyon hosszú, úgy gondoltam elütöm hasznosan az időmet. Elővettem a zenelejátszóm, - mert anélkül sehova sem megyek - valamint John Green csodálatos művét, és átadtam minden gondolatom,érzésem és figyelmem, a könyvnek. Pár óra múlva úgy éreztem,hogy a szemhéjam mintha egyre nehezebb lett volna. Egy darabig küszködtem az álmossággal, de erősebbnek bizonyosúlt, így hát szép lassan álomba merültem. Hangos beszédre, és mozgolódásra keltem. Mindenki egyszerre beszélt hol épp egy társának, vagy csak egyszerűen járt a szája. Az előző extra-fehér mosolyú hölgy mellettem rohant el, haja már kicsit sem volt olyan rendezett mint azelőtt, a kusza hajszálak szinte eltakarták a fél arcát.
 - Elnézést, mi történt? - ragadtam meg a csuklójánál. Láttam rajta, hogy ha tehetné, erre most nem válaszolna, de most elővettem a megmondod-vagy-addig-nem-hagylak-békén arcomat.
- Kisebb fajta szélviharba keveredtünk, de kérem ne essen pánikba, nyugodjon meg. A repülőgép vezetők nagyon profik, meg fogjak oldani. - kissé vicces, hogy arról beszél hogy ne legyek ideges - nem mintha az lettem volna,mostanáig - miközben az ember azt hiszi hogy az arca lassan szétreped kétségbeeséstől. És már rohant is el a következő utashoz. Szóval. Szélvihar. Egy repülő, én és több utas. Talán a halál küszöbén.  Légy optimista. Ez még nem a biztos halál, csak egy kis utazás közben történő zökkenő. Biztos hogy sok ilyet átéltek már. Nem lesz semmi baj, hisz Isten vigyáz ránk, és nem hagyja hogy olyan történjen velünk aminek nem szabadna megtörténnie. A mellettem ülő férfi azonban ezzel mit sem törődött. Csak tovább motyogott hol az egyik, hol a másik telefonjába. Az emberek egyre jobban kezdtek mozgolódni. Néhányuk csak riadt arccal ült, várva azt ami ránk vár, de volt aki sokkot vagy épp pánik rohamot kapott. Volt ki felállt és reklamálni kezdett, volt aki szemét becsukva imádkozott. Ez voltam én. Kizártam a körülöttem történteket, a zajokat és csak imádkoztam. Azért hogy senkinek se legyen baja. Ne most. Ne mi. Ne itt. A repülőt hirtelen megdobta valami. Az emberek mind elhalkultak, kik álltak a földre zuhantak. Mindenkinek odaveszni kezdett a reménye. Mindenki jajveszékelve kiabált, sírt és fohászkodott. Érezni lehetett hogy a repülőt már nem mi, nem mi irányítjuk. A szél ide-oda dobálta, az utasokat is beleértve akik nem tudtak a helyükön maradni. A pánik ellepte a teret, leszállt ránk, mi pedig beszívtuk. Éreztem ahogy a mellkasom a szokásosnál szaporábban jár fel s alá, a szívem pedig rendszertelen ütemben ver, mintha csak ki akarna ugrani és elrohanni innen. Emberek omlottak össze a földön, megjelentek az első vércseppek. Nem volt hova menekülni, innen már nincs messze a halál. Tudtuk, hogy többségünk meghal. Vagy ami még rosszabb, mindnyájunk. Eljött a mi időnk.
- Kérem ne álljon fel! - zökkentett ki imámból és gondolataimból az öltönyös partnerem, aki éppen arra készült hogy átlépve engem megöleti magát. Nem szabadott volna felállnia. Ahogy a többieknek sem, akik már holtan feküdtek a repülő talaján.
- Hagyjon békén! - rántotta ki zakóját ujjaim erős szorítása alól. Hiba volt. A következő pillanatban a repülő a feje tetejére állt, ő pedig - mert az öve nem védhette meg, ahogy engem - zuhanva a repülő oldalába verte e fejét, összeesett a földön. A fejéből pedig ömlött a vér. Meghalt. Egy pillanatig levegőt is elfelejtettem venni, a nem mindennapi látvány miatt ami elém tárult. Egy pillanat erejéig lelki szemeim előtt lepergett az életem, a halálom. Ennyi volt? Itt kell meghalnom? Bár azt kívántam volna, bár ne ülnék itt. Bár ne szálltam volna fel, bár ne lenne ez az egész. Emberek sikoltoztak mellettem, emberek keze véres volt ahogy a halotthoz értek. És itt voltam én. Megdermedve az övembe kapaszkodtam. A gondolatok már annyira cikáztak a fejemben, hogy egy nagy gombolyaggá állt össze az össze kusza szál. Megbénultam. Voltak kik megszólítottak, hozzámértek, majd elmentek mert látták mind hiába, és magukkal törődtek. Én csak bámultam magam elé. Tudtam, minden úgy történt ahogy történnie kellett. Ezt hívhatjuk sorsnak, vagy akár Istennek. Ez volt elrendelve nekem. Nem kiáltoztam, nem sírtam, nem kapálóztam. Hagytam hogy ellepjen. Csak ültem, az övemet szorongatva, és néztem. Néztem, ahogy az embereket nem olyasmi lep el mint engem. Őket nem a belenyugvás hálózta be, a pánik. A keserű pánik elárasztotta testüket,lelküket. Nem küzdöttek ellene, meg sem próbálták. Hagyták, hogy talán így, ilyen érzésekkel a szívükben haljanak meg. De én nem akartam így. Ha már meg kell halnom, nem akarom hogy a szívemben rossz érzések kavarogjanak. Azt akarom hogy ha így is kell meghalnom, szép, és kellemes érzésekkel álljon meg a szívem üteme.
Hogy szomorú vagyok-e? Nem. Elfogadtam. Talán furcsa hogy itt vagyok, egy halálközeli élményben, ahol valószínűleg meghalok, de nem. Furcsának tűnhetek, de akkor sem. Tudom, hogy ennek így kell lennie. Nekem erre a gépre kellett felszállnom, nekem ide kellett leülnöm, nekem itt kellett lennem.
- Angeline! - senki nem tudta itt a nevem. Kivéve egy embert. Ez mégis rögtön kizökkentett engem, szinte úgy éreztem eddig nem is lélegeztem. Testem megmozdult a hang hallatára, körbenéztem. Nem láttam. Hol lehet? Döntenem kellett. Felállok, kockáztatok. De meg kell találnom, ezért nem is gondolkodtam sokáig. Az öv kattant, felálltam, követtem a hangot. Jobbra indultam, de megállítottak.
- Hölgyem, kérem üljön le! Kérem! - zokogva szólt rám stewardess. Nem foglalkoztam vele. Halk sajnálatomat fejeztem ki, és rohantam a másik szekcióba.
- Grace! Grace hol vagy? - kiabáltam amennyire az adott állapotban kifértek a hangok a torkomon. Nem válaszolt egy darabig. Szívem hevesebben vert. Féltem, hogy valami baja esett. Éreztem ahogy a könnyek próbálnak utat törni a szememben. Meg kell találnod.
- Angeline! Angeline itt vagyok! - kiáltott nekem egyre-egyre hangosabban vékonyka kis hangjával. Éreztem hangján, hogy zokog.
Ő még annyira fiatal Istenem. Miért kellett itt lennie? Még ott áll előtte az egész élet. Ne vedd el tőle ilyen korán. Kérlek.
Az emberek nem tudtak nyugton ülni, rengeteg mindenkibe beleütköztem, elnézést kérve rohantam tovább. És akkor megpillantottam azt, amihez semmi szívfacsarító látvány nem ér fel. Grace bekötve ült, ölében pedig édesanyja hason feküdt. Fejéből csöpögött a vér, ami összekoszolta nem csak Grace-t, de a padlót is. A kislány arca annyi mindent tükrözött hogy sorolni is nehéz lenne. Nem volt tisztában azzal mi folyik itt, a szülei nem szólnak hozzá, nem mozognak. Csak sírt, a babáját szorongatta, próbált kiszabadulni az öv és anyja teste rabságából.
- Angeline segíts! - kiáltott oda nekem mikor észrevett. Egy pillanatra megtorpantam, majd hozzá futottam. Halott anyja látványa engem is megrémisztett, bele sem mertem gondolni ő mit érezhet most a kicsi szívével. Bár nem volt kellemes, meg kellett fognom, hogy levehessem Grace testéről. Mialatt felemeltem, és áttettem a mellette lévő székre, láttam hogy az ajkaiból csöpög a vér. A biztonság kedvéért leellenőriztem hogy él-e még, vagy meghalt. Kitapogattam a nyakán lévő eret, de az nem lüktetett. Sietve Grace-hez fordultam aki már az övével ügyetlenkedett, míg sikerült neki kikapcsolni. Felállt, és átölelt. Szorosan magamhoz húztam a zokogó kislányt akinek láttán az én könnyeim és szaporábban igyekeztek felgyülemleni.
- Grace, le kell ülnünk. Nem biztonságos állva. - simítottam bele selymes hajába, miközben másik kezemmel a hátát simogattam, hogy megnyugodjon valamennyire. Leültem az ülésre ahol az imént ült, miközben ő a szemét dörzsölgetve beleült ölembe. Szerencsére az öv mindkettőnket átért, azért bekapcsoltam minket, kezeimmel pedig átkulcsoltam Grace kis testét. Megfogta kézfejével az enyémet, így éreztem hogy rettentően remeg a keze. - Ne félj, itt vagyok veled, bármi is történjék velünk. - súgtam oda neki.
Az emberek ide-oda rohangáltak, hol majdnem ránk estek, hol az arcunkba ordítottak, de Grace és én csak ültünk. Nem tehettünk semmit. Ő mozgolódva kissé felém fordult, mellkasomra hajtotta fejét, és akkor olyat mondott amitől legjobban féltem.
- Angeline, meg fogunk halni?
Bár ajkaimat  kinyitottam, de egy árva hang sem akart kijönni rajta. Nem akartam erre válaszolni. Nem akartam kimondani azt hogy, : ' Igen, minden valószínűséggel, igen. '
Szorosabban öleltem, miközben letöröltem arcomról a lefolyó könnyeket.
És ekkor a repülő zuhanni kezdett.
Utoljára ránéztem Grace-re, a síró kis szemeibe néztem, ujjammal letöröltem a könnyeket az arcáról.
- Ne félj Grace, Isten megsegít!
És ekkor elsötétült minden.